/ Mátranovák bányatelep./
pusztító szélviharba öltözött az IDŐ
leverte a cserepeket: csontváz lett a tető
nem lesz már alatta senkinek oltalom
sáros,szürke-fény folyik át az ablakon:
oda,ahol az ELHAGYATOTTSÁG könyököl
közönyösen a poros asztalon,
segítő angyalok a felriadt,félbemaradt álmokat szedik össze,halott hideg ágyakon !
/ emlékszem erre mindig is hosszabb volt a TÉL
csonkult rövid az ŐSZ
tolakodó a TAVASZ
kötekedő a NYÁR
itt, a Mátra túloldalán ! /
sárbataposott-céljaink lábnyomai,senkinek sem üzenő-cédulák !
nem int,nem kiált felénk senki: örültünk,hogy láttunk !
amikor becsuktuk a kertkaput magunk után:
önmagába ájult és meghalt az a DÉLUTÁN !
